Augusztus 31.

Időnk jóformán semmire. Kocsi a reptérre jogos tulajdonosának és vissza még nem haza, Sydneybe.

Augusztus 30.

Ennyire reggelnek még nem örültünk. Ahogy kimerészkedtünk láttuk, hogy semmit se látunk. Már ami fehér emberre veszélyes.

a lakosztály százértJ

és ahol van

 Indulás az utolsó etapra, de előbb még a fő látnivaló, a Cradle Mountain. Ha eddig nem láttunk szépet Taziból, akkor most. A nemzeti park bejáratától kezdve a táj festői.

Meg is álltunk fotózni és kb 15 szekundumig ott is hagytuk az autót, sajnos nyitott ajtóval. Visszafordultam nyolc kattintás után, és épp nyúltam az ajtóért, amikor ijedtemben felordítottam. Annyi látszott, hogy egy nagy fekete valami mászik ki az utastérből. Második blikkre már nem volt annyira veszélyes, de azért nem hétköznapi Európában a hatvan centis,több kilós varjú…

Még lerongyoltunk a tópartra fotózkodni, de ott a környezet nem volt túl biztató, még a turistaösvénynek is építettek egy deszkautat 30 centire a földtől, vajon miért?

Cradle Mountain

Cradle Mountain N.P. ez is

ez nem vicc…

 Autóba vissza és irány a csokigyár. Merthogy az is van ám ott, méghozzá svájci. Finom volt. Este Launceston, kis séta még és pihi.

Launceston

Augusztus 28-29.

Jöhettek a könnyed programok, két nap Strahanben. Mindkét nap egésznapos szervezett program, indulás 800 méterre a szállásunktól. Végre nyugalom.

Strahani csendélet

Első nap hajókirándulás a tenger bejáratáig és vissza, közben halászati rejtelmek és egy újabb börtönsziget feltérképezése. Állítólag olyan rosszak voltak a körülmények, hogy az első és egyetlen példát statuálni akaró kivégzésen a visszahozott fegyencek végigröhögték az utolsó órájukat. Amúgy is lehetetlen volt szökni, hallucinogén anyag a fejben, 800 méter úszás majd 110km őserdei futás az őslakosok és a kígyók elől étlen-szomjan. Tasmán-triatlon. Megnéztem volna tomkrúzt azért…

a következő világítótorony Argentinában van

a halak egyetlen ellensége

még itt se lettem volna fegyenc

Másnap újabb őserdei látogatás, immáron gőzössel. Vagy négy órányi út a fák között, ott, ahol a madár se jár és előttünk is csak a sineket lerakók jártak, ők is sűrű cserével a kígyók és egyebek miatt. Mi azért túléltük.

vonatbelső

vonatkülső

gyalog nem tanácsos

ablakból is szép

bye-bye Strahan

amiért ránk esteledett

 A következő vezetést már nehezebben. Megint besötétedett, most azonban eső nélkül. Az utolsó fél óra maga az örökkévalóság. Az út mellett, az úton és azon át életre kelt a vadon. A NGC-n látottak közelébe nem érnek, ez így 360 fokban más kategória. Legalábbis nem B, ezt nem tanítják egyik pesti autósiskolában, de még a Zeleni Signal-ban sem… Azt nem tudtuk, hogy a Cradle Mountain Nemzeti Park bejáratához írt szállásunk az egészen konkrétan a park kellős közepén lesz. Megtalálni megtaláltuk és érzékeltük, hogy sok tíz szempár leselkedhet ránk. Ennek megfelelően tele gatyával kiszálltam a kocsiból. Porta zárva, kulcs nincs kirakva mint előző nap, telefon van. Csörgetem. Hallom azt is, hogy kicsöng a mellettünk lévő szobában, értsd odabenn az irodában, majd üzenetrögzítő. Kezdtem felkészülni lelkileg a kocsiban virrasztásra, ami esetünkben a halált is jelentheti majd. Ekkor megjelent a fény. Én azt hittem az alagút végén, de csak odabentről. Morcos bácsi jelent meg a bejáratnál, nagy nehezen beengedett, majd közölte, hogy a kétágyasunk az hátizsákos, tehát fürdő és WC külön épületben. HAHAHA. Gyenge tizesre a mi ajtónktól, tehát ha pisilni kell, előbb lehet meg kell birkózni egy egész kengurucsaláddal is. Kérdeztem van-é másmilyen. Plusz 35 dolcsiért volt. Odagurultunk a bejárathoz és itt kezdtem irigyelni Ben Johnsont, mert szükségét éreztük a gyorsaságnak. Be is cuccoltunk 4 egész 5 tized másodperc alatt. Elkezdtünk fűteni és Agassi egyik utolsó meccsét megnéztük. Kikémleltünk az ablakon, egy posszum ácsorgott a bejáratnál, de ezen már meg sem lepődtünk.

Augusztus 27.

Jóformán mindent be akartunk sűríteni ebbe a napba, meg ugye jön hogy a naplementét se a kocsiban várjuk be ezért jó korán elindultunk. Majdnem bejött ez a naplemente dolog, de ne Mrohanjunk ennyire előre…

A sziget egyik legdélebbi részén, Tahune-ban eszkábáltak össze jó dolgukban egy kis acélszerkezetecskét a tasmánok. Kb 30 méterrel van a föld felett és vagy fél kilométer hosszan kanyarog az erdő közepén. Gyönyörű kis séta volt, bár az empatikus turista nem bírt magával és míg én a mondhatni ugródeszka végén remegtem, ez odajött szétnézni, így adott a szerkezetnek plussz fél méter amplitúdót, a szivemnek meg percenként 40 ráadás dobbanást. Azért csak túléltem.

Air walk

és ami onnan látszik

gyenge növényzet

A távozáskor újabb értelmes lényekbe botlottunk. Egy hölgy, bár 5 méterenként tábla tiltja, elkezdte etetni a madarakat a kocsiból. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy amint adott egynek enni, egyből másik tíz lepte meg az autót. Ezt vessük össze Ani madárfóbiájával. Meg hogy ez a mellettünk álló autóban zajlott. Hááát…

Hitchcock ausztrál nagynénje

Az egész tasmániai út során egy emlékezetes étterembe tévedtünk be (értsd civilizált). Íme róla egy kép.

És jöhetett a nagy menetelés Strahanig. 270km és még csak dél körül jártunk. Hosszú út, meg kell tankolni végre a járgányt. Kivéve ha nem nyílik a tanksapka. Merthogy nem nyílt. Sebaj majd a kutas gyerek segít. Vagy a tankoló bevándorló turbánban. Na jó, ha minden kötél szakad, majd segít a kölcsönző ügyfélszolgálata. Ühüm. A legépületesebb ötletük az volt, hogy kiküldenek valakit, aki tekintve a helyi lakottsági viszonyokat 90 percen belül ki is érne. Köszi, hagyjuk inkább. Mindenesetre nem nyílik.

Másfél óra tökölés - ebből egy óra vonalban- egy jégkrém, gondolatban elszívott két doboz cigi után Ancsikám kinyitotta. És mehettünk. A problematika csak a táv volt, ami így már prognosztizálhatóan belenyúlik az estébe. Sajnos így is lett.

Ez önmagában nem sokat mond, mert vezettek már sokan sötétben, csakhogy…

Vegyünk egy hungarit, tegyünk bele két kerületnyi embert és máris van képünk a természet érintetlenségéről. Mikor ránk sötétedett, még volt előttünk 70 km. Addig már 50-et megtettünk szembejövő és előző autó nélkül. A maradék 70 is ilyen volt… Illetve tízzel a cél előtt az előbb még a sötétben az út mellett parkoló rendőrautó szabott el mellettünk, nem kissé hozva ránk a frászt. Én még ennyire nem vártam a fűtött szobát meg a forma 1-et… Kicsit ködföltos és kicsit esős utolsó másfél óra volt, valószínűleg ez utóbbi tartotta távol az állatvilágot. Legalább mára. Megfogadtuk, soha többet nem rizikózunk. Nem telt el 48 óra és…

Augusztus 26.

Nekigyürkőzünk az utolsó ausztrál kirándulásnak. Kicsit sűrű a program még akkor is, ha nyaralásokról van szó. Valószínűleg jól jött volna még egy pár nap, amíg úgymond emésztjük az előző utat, de nincs panasz, tudjuk, hogy ez így is elég szerencsés helyzet, de hát az ember már csak ilyen, mindig többet akar.

Hat körül indultunk Jamie-vel Nórus férjével a reptérre. Baromi rendes volt, hogy kivitt bennünket és még szórakoztatott is az úton. Nem megy szomszédba bohóckodásért, annyi szent. Bírjuk.

A reptér történetének legkisebb poggyászával mértem be, volt vagy 8 kilós. A fele még így is Taziban marad, mint végső nyughelyükön. Tornacsukák, papucsok, pulcsik zömmel nem jönnek tovább. Mindez az idefele 40kg visszafele maximum 20kg szabály miatt.

Szokásos légi alvás után kocsifelvétel a reptéren. Most először (és utoljára) nagynevű céggel foglaltunk (AVIS), lesz még róla szó…

Hobart belvárosában az első szállás. Mivel megállni előtte mindenhol tilos, fizetős hely nincs, marad a rakodózóna kocsiban sofőrrel. Én addig pakolok befele. Illetve pakolnék. Recepciós kislány ma a lehető legszéleskörűbben tervezi ugyanis tájékoztatni az előttem dekkoló valószínűleg német turistát. Mindenről beszél. Ha vásárolni akarsz, erre a piac, ha enni, akkor oda menj, ha tűz van, stb… Legkésőbb a „ha WC-re kell menned” résznél közbevágnék, de nem tudjuk meg a fenéktörlés helyi módját, jöhetek én. Máris levesz 6 dolcsival az ágyneműért, azért, amit NZ-ben előre mondtak. Itt sumákolás volt, a szoba ár backpacker-hez képest így közelíti a „holiday park” árfekvését, de teszünk rá. Kicsit már hazafele gondolkodunk. A szállás kívülről remek, belülről inkább gettó. Netezni lehet óránként 12 dolcsiért. Nevetséges. Két nap alatt kifizettetik a gép árát. Pofátlanság.

Nincs sok időnk tűnődni, csomag le és egyből indulás Port Arthur irányába. Fegyencközpont volt a múlt században. Az odaúton szinte minden kanyarban látunk állattetemet. Nagyjából félmillió ember egy talán magyarországnyi területen. Nem igazán civilizált, urbanizált terület. A házak jó része is 100 év körüli vagy legalábbis olyan stílusban épült. Hangulatos, de az emberek megközelítőleg se olyan jó arcok, mint a kivik.

Szóval az út: tasmán ördögtől wallabiig mindenféle állatot gázolnak az utakon, utóbbi az autón elég rendesen revansot vesz az életéért. Nem győzik mindenfele kitáblázni a veszélyt.

Megérkezünk Port Arthurba, ahol kellemes meglepi, hogy már alkonyati jegyár van, azaz félár. Hangulatos a műemlék és a környezete, csak akkor fut át a hideg az ember hátán, ha felidézi a kb. 10 évvel ezelőtti mészárlást, mikor egy tasmán kattant lelőt vagy kilenc turistát a helyen.  Most megússzuk azért, meg első nap az éjjeli állatseregletet is. Nem lesz ez mindig így …

A szállásra visszaérve tapasztaljuk, hogy jóformán kinn melegebb van, mint benn. A kályhánk jéghideg. Kérdezem a portáskislányt, hogy mi okán. Mint a lelki bánatot ezt is az idő oldja meg; fűtés csak 9-től. Addig didergés a TV-szobában. A következő amire emlékszem az az, hogy semmi nem változik és már fél 10 van. Méregdrága percdíjon felcsörögtem, a hölgyeményt, hogy vádáhell, mire a semmiből feltűnt 5 perc alatt és hozott egy másik fűtőtestet.

Újabb fél óra és jégverem még mindig. Ez már melegít, de az ablakon egy résen ömlik be a tél. Néhány bordás csodagépünk képtelen kompenzálni, a vesebaj meg még ráér. Így hát: irány a tévéző! Ötletemre ott töltjük az éjszakát. Egész jó langyos és hajnali 4-kor még fel-felriadok az Arsenal-meccsre. Sajnos kikapunk. Ez egy ilyen nap.

Port Arthur ma

Port Arthur ma után 5 perccel 

Augusztus 23.

Christchurch, kocsi lead, irány a szálloda. Megcéloztuk az Antarktisz Központot. Mivel a kivi és egyéb országok antarktiszi bázisai is innen kapják az utánpótlást jött az okos ötlet: nyissunk itt egy múzeumot. Semmi lélegzetelállító nem történt. Az imitált sarki vihar nem volt bicósabb egy közepes decemberi reggelnél az Alföldön. Annál emlékezetesebb marad viszont az odavezető séta. Benéztem a térkép méretarányait, így másfél helyett úgy 7-8 km-t gyalogoltunk. Jó kis edzés.

Aztán a hivatalos edzéshez kértük a portásfiútól a kulcsot angolul. Kiderült feleslegesen, mert édesanyja az István nevet adta neki, így remekül megbeszéltük a dolgokat magyarul is. Mindenben segített még netet is varázsolt a szobába. Olyan rég használtam, hogy végül szinte indulásig fenn is maradtam.

Aztán Sydneyben ébredtünk.

Augusztus 20-22.

Ha még nem lazultunk eleget, most végre következhetett 3 nap belőle. Hanmer Springs a zélandi fürdők egyik leghíresebbje és talán a leghangulatosabbika. 72 óra teljes pihenés. Nem mentünk sehova csak a fürdőig meg vissza

Hanmer Springs

A fürdő nappal

és este